(plusz sok kérdés)
Ha nincs Horthy, ha nem paktál le Magyarország a németekkel, akkor megmenekült volna több mint 400 000 magyarországi zsidó (köztük a felvidékiek is)? Akkor nem pusztul el több mint 100 000 magyar honvéd? Akkor megmenekült volna Budapest sok gyönyörű történelmi épülete, emléke? Akkor nem kellett volna annyit szenvedni a civileknek, akkor nem kerül 100 000 magyar málenkij robotra, akkor nincs kitelepítés, nincsenek Beneš dekrétumok és talán még szocializmus sem? (Igen, valószínűleg mindez nem történt volna meg.) Megérte? Ilyen fontos volt az a visszacsatolás? Ennyire erős volt az a fránya sértett gőg Trianon miatt? És nem kellene már ezzel végre szembenézni az állandó uszítás, gyűlölködés, siránkozás, múltsiratás helyett?
Az orosz falvakat felgyújtó magyar katonák voltak a hősök vagy Sárközi János, aki az orosz partizánok oldalán harcolt a németek és a magyarok ellen, s akinek a magyarok végül ásóval vágták le a fejét?
********
Csak irigykedni lehet azokra a nemzetekre, akik a második világháborúban bátran felvették a harcot a németek és csatlósaik ellen, s akik végül győzedelmeskedtek a rossz felett (mert ez a világ rendje amióta világ a világ).
Nekik nem kell szégyenkezniük, magyarázkodniuk, nem kell hősöknek beállítani a nyilasokat, a kollaboránsokat vagy a „csak” parancsot teljesítő katonákat, nekik nem kell sunnyogva, szégyenkezve, megbotránkozva, vagy netán helyeselve (!) végignézni, ahogy még ma is neonácik vonulnak, masíroznak az utcáikon holmi megemlékezések ürügyén, náluk valóban méltóan megemlékezhetnek ennek a szörnyű háborúnak az eseményeiről, áldozatairól és az annyira várt, áhított, annyira megszenvedett felszabadulás évfordulójáról.
Ezek a nemzetek, pl. az angolok, a belgák, a franciák, az oroszok (és még sokan mások), akik harcoltak a kegyetlen, őrült, náci német birodalom ellen, valóban hősök voltak. De sajnos, Magyarországon (és Felvidéken) a mai napig olyan moslék, olyan zűrzavar van a társadalmi tudatban, a fejekben, hogy Herkules sem rakna bennük rendet, még ha tíz folyó vizét használná el, akkor sem. Itt többek közt sokan a hőst tartják árulónak, s a kollaboránst hazafinak, nemzeti hősnek...
Következzen egy, az irattárokban megőrzött hiteles, szomorú, véres történet arról, hogy a történelem egyáltalán nem olyan fekete-fehér, nem olyan patetikus, romantikus, mint ahogy azt ma szeretnék láttatni a történelemhamisítók és a hungarista szellem újraélesztői. A történet egy magyarról szól (de nevéből ítélve lehetett akár roma származású is), aki a saját honfitársai ellen harcolt és azok végül brutális módon megölték.
Ki okozta mindezt, ki a hibás azért, hogy a mai napig Magyarországon annyira él a fasiszta szellem, a Horthy-kultusz, hogy még ma is annyian szajkózzák a horthysta rendszer hazugságait zsidókról, komcsikról, bolsevikokról, s arról az abszurd képtelenségről álmodoznak, hogy vissza lehet valaha is állítani Nagy Magyarország határait, s ezért akár fegyvert is fognának, mint a szeparatisták Ukrajnában? Meddig tart még ez az őrület, ez az egymásra köpködés, árulózás, a jó és a rossz magyarok kategóriákba sorolás?! Nem haltak meg még elegen egy felfuvalkodott, nacionalista lázálomért? Hány generáció adja még tovább ezt a fasiszta, horthysta stafétabotot, örökséget? Jelenleg Felvidéken hány olyan pedagógus tanít a magyar tannyelvű iskolákban, akik ezeknek az eszméknek a szellemében oktatják a fiatalokat és a fb profiljaikon ilyen tartalmakat, fotókat osztanak meg?
Tehát Sárközi János hős volt vagy áruló? Sokak szerint hős, és sajnos még többek szerint áruló. Ilyen megosztottságot eredményez még ma is a múlt, az elhibázott döntések, a magyarok tudatába beivódott propaganda és az esztelen nacionalizmusuk.
*******
Az alábbi szöveg idézet ebből a cikkből:
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/81-04/ch05.html
A horthysta Magyarország 1941. jún. 27-én belépett a Szovjetunió elleni háborúba és a magyar csapatok elindultak a szovjet–német frontra. Az Ukrajnában működő partizánegységek dokumentumait tanulmányozva, természetszerűleg több magyar vonatkozású anyagra bukkantam. Így a brjanszki területen harcoló legendás Kovpak-egységek anyagában is. A magyar egységek helyzetét, erkölcsi állapotát a partizánok által zsákmányolt hadijelentésekből, hadparancsokból és a partizánok jelentéseiből ismerjük meg. Fény derül a magyarok és a partizánok közötti kapcsolatokra is.
A magyar csapatoknál az első naptól kezdve, ahogy szovjet területre léptek, találkozunk magyar katonákkal, akik átálltak a partizánokhoz. Az átállást azonban sok tényező akadályozta, különösen a háború kezdetén: többek között a Horthy-rendszer ekkor már több mint húsz éve tartó szovjetellenes propagandája, az orosz nyelv ismeretének a hiánya, és szerepe volt ebben a horthysta tábornokoknak is, akik igyekeztek elszigetelni a hadsereget a Szovjetunió megszállt területén kibontakozó nagyméretű partizánmozgalom és a szovjet lakosság hatásától. A partizánok propagandája és fellazító akciói azonban sok esetben sikeresnek bizonyultak.
Az alábbiakban a kijevi levéltárban található dokumentumokból közlünk néhányat.
(...)
A partizánok harca a zsitomiri területen Szoljanka faluban 1943. szept. 23-án kb. 14 órakor Sztolbi faluból megérkezett az osztagba az összekötőnk, „Vologya”, és jelentette, hogy a németek, magyarok és policájok felgyújtották Sztolbi és Mokrojé falvakat, és fel kell gyújtaniuk Szoljankát is. Akkor a felderítők parancsnok helyettese, Citovics elvtárs visszahívta a védelemből valamennyi partizánját, felsorakoztatta, majd négy csoportra osztotta őket, kijelölte a parancsnokokat és közölte, hogy azonnal indulunk Szoljankába. Ott szétszóródunk és elrejtőzünk a házakban, a padlásokon. Ha a magyarok majd megérkeznek a faluba, akkor nyitunk csak rájuk tüzet, amikor már egészen közel lesznek. Ezután csoportonként indultunk Szoljankába. Amikor a faluba értünk, a parasztoktól megtudtuk, hogy mintegy 70 magyar húzódott be 2 km-re északra a falutól láncba a mokrinszki erdőbe. Mi nem álltunk meg, hanem a falu nyugati széle felé mentünk tovább, onnan pedig az észak-keleti erdőirtás irányába, vagyis a magyarok nyomában haladtunk. Alig jutottunk 100 méternyire a falutól, amikor az erdőből az ellenfél erős tüzet nyitott ránk. Lefeküdtünk és valamennyi fegyverfajtánkból választüzet nyitottunk. Támadó harci rendben hevesen nyomultunk előre és nem vettük észre, hogy a hátunk mögött mintegy 300 méterre közel 200 magyar és német fejlődött fel és támad ellenünk. Csak akkor vettük észre őket, amikor gránátokat kezdtek dobálni közénk. Akkor harcosaink egy része megfordult és körvédelmet alakítottunk ki. De az ellenfél tüze olyan erős volt, hogy egymás után hulltak ki a sorból partizánjaink. Hamarosan égtek mögöttünk a házak, a szalma. Semmit sem lehetett látni, és nem lehetett tudni, hol vannak a mieink – minden összezavarodott. Néhány partizán kitört a gyűrűből a mokrinszki erdő irányába.
Én (Szmoljar Iván alhadnagy, az összecsapás életben maradt résztvevője – Ny. D.) végig a parancsnok, Citovics mellett voltam Guroveccet és Anohinnal együtt. Nem messze tőlünk volt a mi magyarunk, Sárközi János, aki ekkorra már mind a két lábán megsebesült. Amikor megölték a géppuskásunkat, az erősen vérző János odakúszott az elesett géppuskáshoz, megragadta a géppuskát, magyarul odakiáltott valamit a támadó magyaroknak, a géppuska mögé feküdt és rövid sorozatokkal kitartóan lőtte a felénk futó magyarokat. Láttam, ahogy Anohin hadnagy, miután ellőtte minden töltényét, az égő szalmába dobva fegyverét teljes hosszában kiegyenesedett és úgy vetette magát azokra a magyarokra, akik csoportban hátulról kúsztak a géppuskás János felé. Revolverével tüzelve rájuk fekvésre kényszerítette őket, amikor pedig elfogyott a tölténye, a halántékához emelte revolverét és agyonlőtte magát. Láttam, hogyan végzett magával Guravec, majd Citovics is, aki szintén revolverének utolsó golyójával lőtte magát agyon. Már csak hárman maradtunk: én, a mi magyarunk, János a géppuskánál és egy Melnyik nevű partizán. Fél perc múlva elhallgatott János géppuskája. Odakiáltotta Melnyiknek: „Nincs több töltény!“ aztán feltérdelt, öklével szorítva sebesült lábait, és valamit kiabált magyarul. Mi történt tovább, nem láttam. A füstbe vetettem magam és sikerült kitörnöm Szoljanka falu keleti szélére, ahol csatlakoztam Csernuhi visszavonuló csoportjához, amely a falu déli részén védekezett. Este erősítéssel tértünk vissza a csata színhelyére. Ellenfelünk azonban már nem volt. A helybeli parasztok elmondták, hogy 41 német és magyar esett el, 10 sebesült meg, A mieinkből 18 partizán esett el. János holtteste ugyanazon a helyen feküdt, ahol én utoljára láttam, de fej nélkül. A parasztok elmondták, hogy a magyarok ásóval vágták le János fejét és magukkal vitték. (U. o. f. 88, op. 1, d. 1. 11. 237–230.)"
(...)
Magyar honvédek!
Churchill, Roosevelt és Sztálin Teheránban szerződést kötöttek, mely előírja, hogy az angol, amerikai és a Vörös Hadsereg keletről, nyugatról és délről hamarosan megkezdi a döntő támadást a hitlerista haderők megsemmisítésére. Ez a szerződés biztosítja számunkra a győzelmet. Ha továbbra is támogatjátok a németeket, velük együtt pusztultok, mint ahogy elpusztult tavaly télen Voronyezs alatt 100000 magyar honvéd.
Ha éltetek és hazátok meg akarjátok menteni a pusztulástól, szakítsatok a németekkel! Jusson eszetekbe, hogy a német 400 éven át nyomta el a magyart. Most is csak ágyútölteléknek használ benneteket!
Ne teljesítsétek a szovjet lakosság elleni parancsokat! Egyenként vagy csoportosan menjetek haza! Akkor nemcsak nem támadunk rátok, hanem mindenképen meg is segítunk!
Küldjetek hozzánk megbízottakat! Adjátok meg magatokat mint ahogy 75000 honvéd tette Voronyezs alatt. A magyar foglyokat mi a szovjet hátországba szállítjuk, ahol külön magyar hadifogoly táborok vannak. Ott minden szükségessel ellátva bevárhatjátok a háború végét s aztán haza mehettek. Aki pedig az átkozott német ellen velünk együtt akar harcolni a szabadságért, örömmel sorainkba fogadjuk!
Honvédek! Sorsotok a saját kezetekben van. Mentsétek meg magatokat és hazátokat a pusztulástól! Gyertek át hozzánk!
**** Figyelmeztetünk!
Mi, partizánok – vagyis a szovjet hazafiak, kik fegyvert fogtunk családunk, szabadságunk és hazánk védelmére – figyelmeztetünk minden magyar tisztet, altisztet és katonát!
Ne merjetek kínozni és megölni szovjet polgárokat, ne merjetek tulajdonunkhoz nyúlni! Ne felejtsétek el, hogy minden honvédet figyelünk. Minden .... (?) kegyetlenül megbüntetünk. Csak az számíthat bűnbocsánatra, aki szakít az átkozott némettel és rögtön haza megy vagy megadja magát!
Fogságba jövéskor ezt kiáltsátok Já magyar, busz szdájusz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése